Szerelmes akarok lenni.

Nem ismerem a szerelmet,
pedig annyira szeretném már ismerni.
Érezni, átölelni.
Csókolózni.

Tudni, hogy valaki szerelmes belém,
hogy fontos vagyok neki.

Szeretnék egy társat, kinek mindent elmondhatok,
kit ha kell éjfélkor felhívhatok.

Szeretném már valakinek azt mondani, hogy szeretem,
egy embernek aki nem az anyán.
És szeretném hallani reggelente, éjszaka, és a nap minden percében
hallani szeretném, hogy valaki azt ismételgeti, hogy szeret.

És szeretném érezni a szerelmem lágy ölelését,
ajkaink találkozását, a sötétben, a napfelkeltében.
Szeretném látni, hogy szeret.
 Szeretném érezni, hogy szeret.

Szeretném hallani halk suttogását fülembe,
szeretném érezni illatát ahogy átölel,
szeretnék mellkasán elaludni éjszaka,
és szeretném hogy reggelente mellette ébredhessek fel.

Szeretném a kedvenc pólóját használni pizsamának,
amin rajta van az illata,
és ha kimosnám, újra felvetetném vele egy kicsit,
csakhogy rajta legyen újból az illata.

Szeretnék vele nézni egy filmet,
összebújva a kanapén,
szeretnék lopni tőle egy csókot a moziban,
a film fénye alatt a sötétségben.

szeretném ha úgy szeretne ahogy vagyok,
és nem akarna megváltoztatni.
szeretnék ajándékot venni neki február 14re
és már hetekkel azelőtt szeretném tervezni a meglepetést.

Szeretnék egy igazi randit,
és szeretném ha ő is szívből szeretne.
Szeretném érezni a közelségét,
és szeretném érezni megbízhatóságát,
A biztonságot szeretném érezni,
ami akkor töltene el amikor vele vagyok.

Szeretném érezni, hogy valaki törődik velem,
A törődést szeretném érezni.
Szeretném érezni a szerelmet.
Szerelmet szerzetnék érezni.
Szerelmes akarok lenni.

Énnekem nemhogy az egom verdesné a plafont ott fent, hanem még, az önbizalmam jár lent a föld mélyén, a pokolban ;)

Látom szemében a fájdalmat,

A kínt,

S gyötrelmet.

Látom a szomorúságot.

Látom, ahogy néz, oly megvetetten

S néz,

S közben gyűlöl

Látom a szemében.

Szinte hallom, ahogy gondolkodik

Hallom, hogy mennyi gondolat

Jár a fejében

Szinte az én fejem fáj

A sok tehertől

Érzem keze reszketését

Arca fáradtságát

Szeme álmosságát

Látom, s majd

Megszakad a szívem.

Szemét erősen behunyja

Küzd a sírás ellen

Kezével dobol

Ujjait tördeli

De nem bírja tovább

S arcát kezébe temeti

Eleinte nem is hallani

Hisz próbálja visszatartani

De hirtelen

Válla meg remeg

S ő hangos zokogásba kezd.

Szánalmat érzek felőle

És megvetettséget.

Érzem utálatát

Arcomon végig megy tekintete

Gyűlöl

Látni rajta

Szeme lángokba borul

De aztán a tüzet újra kioltja

Szomorúságának patakja

Könnycseppek hullnak kézfejére

Kezével megtörli arcát

De aztán újabb és újabb

Könnyek szaporodnak

De most feláll

Összeszedi magát

És elmegy.

Fejét vissza se fordítja

Egy új ember lett belőle

Gyűlölt, és ezt ő már nem bírta

Itt hagyott, magával

Olyan sokszor már, mégsem tudja

Hogy engem nem hagyhat ott sehol

Én utána megyek

Hisz én ő vagyok

Velem egy könnyen nem végezhet

Én utána megyek, velem jönnek

Az emlékek

Az élete

Mit annyira gyűlöl

Élete végéig vele leszek

Bárhová megy.

És ezt ő is tudja,

Most már megállt az úton, az arcokat látván

És megvárt, mintha tudná, hogy ott vagyok mögötte.

Megvárt, és most már együtt megyünk tovább

Újra érzem a pillantásokat

És a gyűlöletet

Csak most nem az ő gyűlöletét felém

Hanem feléjük

Hisz ő gyűlöli őket

De hisz az érzés kölcsönös…

Cigarettafüst ..

Hajam füstszagú,
Bőröm beszívta a füstszagot,
ruhámat átjárta a füstszag.
Cigarettafüst.
Érzem az egész szobában.
Testemet átjárta az illat,
érzem minden porcikámban,
érzem a torkomon, ahogy végig megy le a tüdőmbe
érzem, mintha simogatna dühösen.

Szememet csipi a füst, könnyezek,
de azért nem teszem le a cigarettát, mert szeretem,
szeretem, hogy most végre találkozott velem,
nem élek vele, de most már megvolt az első csók a cigarettával,
ahogy ajkaim befedi és szívom mélyen,
hogy vándoroljon a testemben
Ahogy kifújom mintha a lelkemből fújnák ki
egy darabot, kimegy a számon,
és nem jön többet vissza.
Érzem az agyamban, úgy mint a ruhámon,
szám nagy görbületet vett,
veszem a karcsú üveget, számhoz emelem,
érzem ahogy lemegy,
már kellett szomjazó torkomnak.
Visszarakom, hamutálhoz emelem a cigarettacsikket,
a peremére verem, aztán újra a számhoz emelem.

Aztán nem hagyom abba a kacagást,
érzem most mindenki jól érzi magát,
valaki kiöntötte a sört az üvegből,
a hamu az ágyra szóródott,
én csak végig fekszem az ágyon,
szemem a plafonra mered,
aztán végig pásztázom a szobát, és a többieket,
látom a cigaretta füstöt,
mintha szellem volna, jár a szobában,
Jár mintegy szabad lélek.
aztán mintha tudná merre van az útja,
kimegy a nyitott ablakon.
De még mindig jelen van,
mintha úgy érezné, hogy visszajön még hozzánk,
és érzem mindenhol,
 a ruhámon, a hosszú szőkés hajamon,
a bőrömön, amibe szinte már beleivódott a szag.

#Csak én#

Nem tudom miért, de verseimet mindig csak a harag kelti

Mindig a szomorúság, fájdalom, és még az ezekhez hasonló mocskos kis érzések.

Minek van ez? Tán én is csak egy maroknyi Bánat vagyok?

Látod még nagy betűvel is írtam. Ösztönösen. 

De ha még boldog vagyok is, vagy szerelmes, akkor sem járja át a verseimet a kedves emberi érzések.

Verseimet? De hát ezek szinte nem is versek. Csak pár bejegyzés egy szánalmas blogon.

Még bloggernek sem nevezhetném magamat, nem hogy inkább költőnek. 

Meg is változtatom a blog címét. Gyalázat e szóra nézve. Költő.

Csupán csak egy ember, még ha nem is az érzéseim miatt vagyok az.

Hisz nem ismerem a szerelmet, a boldogságot sem igazán..

A legfontosabb emberi érzéseket sem.

Csak azokat a mocskos érzéseket, melyek a véremben keringenek, s véremen keresztül jutnak el a szívemig.

Oda ahol kéne lennie a szerelemnek. Ha ezek oda pofátlankodnak, akkor hogy várhatom el hogy a szerelem mint érzés is létezzen számomra?

Ágyam puha fű,...

Ágyam puha fű,

Párnám virág,

Takaróm a napsugár.

Oldalra fordítom a fejem,

S lám a hangyákkal élem életem.

Érzem bőrömön a nap melegét,

Lágy szellő fújja szét a hajamat,

Felemeli a szoknyámat.

Belenézek a napba,

S hunyorognom muszáj,

Égeti a szememet,

Aztán elfedi a homály.

Látok egy lovat, vágtad végig az útján,

Látok egy oroszlánt, vadsággal,

Látom a szívem,

Látom mindezt, míg

Szemem becsukódik,

S az imént látottakat feketeség váltja,

Aztán képek, rémek, álmok,

Hirtelen felriadok,

S az oroszlán, a ló, s szívem

Már nincs ott,

Már nincs ott,

Mintha nem is létezett volna soha.

Nem tagadom le, hogy...

Nem tagadom le, hogy...

Nem tagadom le, hogy

Félek,

S hogy tudom mi az igazság

S nem tagadom le, hogy fáj a szívem,

Ha érkezik a kérdés

S az válasz nélkül távozik.

Nem tudom elfelejteni,

S nem tudom könnyen venni.

Nem tagadom le, hogy fáj az igazság

S ha tehetném, elégetném,

Hogy ne is létezzen.

S tudom, hogy ezt nem lehet,

De nem tagadom, hogy szeretném.

Nem tagadom le, hogy gyűlölöm

A jelent,

Hogy legszívesebben nem is élném

De nem tehetem, mert marasztalnak,

És őket nem hagyhatom.

Tudom, hogy nem helyes,

De helyeset nem tudok cselekedni,

Szeretném, de nem tudom,

Mit lehetne tenni.

Nem tagadom le, hogy

Gyűlölöm őt, megvetem a jelent.

Reszketek a valóságtól,

A kérdéstől,

S a választól,

Mit még nem tudok.

S nem vállalom fel az igazságot,

Tudom, csúnya-rossz dolog,

de  azt hiszem, jobb ha mégis letagadom! 

Könnycsepp gördül ki szemem sarkából...

Könnycsepp gördül ki szemem sarkából,

Tudom, hogy nem sírhatok

Már nyelni sem birok

Torkom megduzzad

Nem enged

De tudom, hogy most nem lehet.

Az ablakon kinézve

Madarakat pillant meg szemem

Megkopogtatom az üveget

Ők ijedten elmennek

Felszállnak, messze égen

Velük megyen becsületem.

Erős leszek…

Erős leszek…

A szívem dobog,

a kezem reszket,

s közben várom a nevet,

hogy tovább léphessek.

Átadjak,

Kívánjak,

s elmehessek.

Könny csordul ki szememből,

Pír szökik az arcomra

Lábam inog

Kezem izzad.

A kezemben tartott papíron

ráncok gyülekeznek

Míg a szám szélén nevető

ráncok lesznek.

Bár belül könnyezek,

s elvérzek

azért tudom, hogy erős leszek.

Üres folyosón, csak cipőm kopogását hallhatod…

Üres folyosón, csak cipőm kopogását hallhatod…

Üres folyosón, csak cipőm kopogását hallhatod

Leszegett fejjel, ballagok

Tudom, tudom hogy ez az utolsó pillanat

De még sem merem megmondani az igazat

Tudom, tudom, hogy vissza ide én már nem jövök

A pillanat,

s a zavart arcok tömege legyőzött.

Nem bírok velük, inkább elfutok.

El el innen, valahova elbújok

S többet én már ide vissza nem jövök.