Ágyam puha fű,...

Ágyam puha fű,

Párnám virág,

Takaróm a napsugár.

Oldalra fordítom a fejem,

S lám a hangyákkal élem életem.

Érzem bőrömön a nap melegét,

Lágy szellő fújja szét a hajamat,

Felemeli a szoknyámat.

Belenézek a napba,

S hunyorognom muszáj,

Égeti a szememet,

Aztán elfedi a homály.

Látok egy lovat, vágtad végig az útján,

Látok egy oroszlánt, vadsággal,

Látom a szívem,

Látom mindezt, míg

Szemem becsukódik,

S az imént látottakat feketeség váltja,

Aztán képek, rémek, álmok,

Hirtelen felriadok,

S az oroszlán, a ló, s szívem

Már nincs ott,

Már nincs ott,

Mintha nem is létezett volna soha.

Nem tagadom le, hogy...

Nem tagadom le, hogy...

Nem tagadom le, hogy

Félek,

S hogy tudom mi az igazság

S nem tagadom le, hogy fáj a szívem,

Ha érkezik a kérdés

S az válasz nélkül távozik.

Nem tudom elfelejteni,

S nem tudom könnyen venni.

Nem tagadom le, hogy fáj az igazság

S ha tehetném, elégetném,

Hogy ne is létezzen.

S tudom, hogy ezt nem lehet,

De nem tagadom, hogy szeretném.

Nem tagadom le, hogy gyűlölöm

A jelent,

Hogy legszívesebben nem is élném

De nem tehetem, mert marasztalnak,

És őket nem hagyhatom.

Tudom, hogy nem helyes,

De helyeset nem tudok cselekedni,

Szeretném, de nem tudom,

Mit lehetne tenni.

Nem tagadom le, hogy

Gyűlölöm őt, megvetem a jelent.

Reszketek a valóságtól,

A kérdéstől,

S a választól,

Mit még nem tudok.

S nem vállalom fel az igazságot,

Tudom, csúnya-rossz dolog,

de  azt hiszem, jobb ha mégis letagadom! 

Könnycsepp gördül ki szemem sarkából...

Könnycsepp gördül ki szemem sarkából,

Tudom, hogy nem sírhatok

Már nyelni sem birok

Torkom megduzzad

Nem enged

De tudom, hogy most nem lehet.

Az ablakon kinézve

Madarakat pillant meg szemem

Megkopogtatom az üveget

Ők ijedten elmennek

Felszállnak, messze égen

Velük megyen becsületem.

Erős leszek…

Erős leszek…

A szívem dobog,

a kezem reszket,

s közben várom a nevet,

hogy tovább léphessek.

Átadjak,

Kívánjak,

s elmehessek.

Könny csordul ki szememből,

Pír szökik az arcomra

Lábam inog

Kezem izzad.

A kezemben tartott papíron

ráncok gyülekeznek

Míg a szám szélén nevető

ráncok lesznek.

Bár belül könnyezek,

s elvérzek

azért tudom, hogy erős leszek.

Üres folyosón, csak cipőm kopogását hallhatod…

Üres folyosón, csak cipőm kopogását hallhatod…

Üres folyosón, csak cipőm kopogását hallhatod

Leszegett fejjel, ballagok

Tudom, tudom hogy ez az utolsó pillanat

De még sem merem megmondani az igazat

Tudom, tudom, hogy vissza ide én már nem jövök

A pillanat,

s a zavart arcok tömege legyőzött.

Nem bírok velük, inkább elfutok.

El el innen, valahova elbújok

S többet én már ide vissza nem jövök.