Egymás után teszem a lábaim,

És figyelem ütemes járásom.

Zene ordít fülemben,

Életet ad nekem,

Mint intenzíven fekvő betegnek

A katéterben folyó valami.

Nélküle, én csak húscafat lennék,

Ki cél nélkül halad az úton,

S nélküle, kiszállna belőlem az élet, a lélek,

Az érzések,

Mi csepp még bennem van.

Nélküle, csak puszta húscafat lennék,

Ki cél nélkül halad az úton.

Talán az vagyok.

Nem tudom, nem érzem.

…

Nem érzek, nincsenek céljaim,

csak megyek, monotonon.

Tán nem is haladok az úton,

csak egy helyben állok,

Nem érzem, nem tudom.

Más öngyilkosságról beszél,

Én beszélni sem merek róla.

Más kísérletez, én nem is gondolok rá

Talán jó volna

De nem merem.

Eljutottam oda, hogy azt mondom

Magamra –depressziós.

Csak én nem vágom magam,

Mint a sok tumblis tinédzser

Mondták már nekem, hogy próbáltak már öngyilkosságot elkövetni. Lehülyéztem az illetőt. Mondtam neki, hogy az élet szép. Aztán én is elmosolyogtam ezen, és kijavítottam magam: az élet szar, de akkor sem szabad hagyni, hogy legyőzzön. Nem tudtam több érvet felhozni, hisz mi ez már, én is gondolkoztam már róla. Mármint az öngyilkosságon. Tudom, hülye vagyok. De te tudsz nekem jobb érvet mondani, hogy miért ne hagyjam itt?

Azóta ő jár a fejemben. Miért gondolta meg magát..nem tudom.